Somorjai Szent István-napi megemlékezés a vármegyésekkel

A tavaszi toborzó körutat követően megalakult két felvidéki tagszervezet közösen vett részt a Szent István-napi megemlékezésen, Somorján.

A szervezés már napokkal huszadika előtt megkezdődött. A somorjai elnök intézte a hivatalos részt, a városházára ment bejelenteni a vármegyések koszorúzási szándékát. Így jutott el a városi CSEMADOK elnökéhez (a CSEMADOK a kommunizmusban alakult „magyar, kulturális” szervezet). A telefonon folytatott megbeszélés során kezdetben örömmel fogadta a koszorúzási szándékot, amíg szóba nem került maga a megemlékezni kívánó szervezet. Egy öt másodperces csendet követően, közölte, hogy ők nyitottak, de meg kell beszélnie ezt a társrendezőkkel. Másnap csörgött a telefon, a CSEMADOK elnöke tudatta, hogy a társrendező szervezetek egyhangúlag ellenzik, hogy a HVIM hivatalosan részt vegyen a koszorúzási ünnepségen. Mivel nem érte meglepetésként a vármegyéseket ez a döntés, így minden ment a tervek szerint tovább.

Augusztus huszadikán a helyszínen ismét tudatták a vármegyések a koszorúzási szándékukat, amelyet ismételten elutasító válasz követett. Végül mégiscsak fordulat állt be az ügyben. A helyi református lelkész önkéntes közbenjárásának köszönhetően, a rendezők végül úgy döntöttek, hogy a HVIM tagjai mégis koszorúzhatnak az ünnepség hivatalos részeként. Ennek köszönhetően a B tervre most nem volt szükség…

Egyébként a somorjai lelkész jellemét jól példázza, a nemzeti ünnepünkön, a református templom tornyába kihelyezett magyar zászló, amely mint reménysugár lobogott a nyári szélben a megszállt Felvidéken. Mindezek után a somorjai és szenci tagszervezet egy-egy tagja, méltósággal koszorúzhatta meg államalapító királyunk szobrát, amelyet a jelenlévő szép számú megemlékező egy jelentős része tapssal fogadott.

A történethez még két, nem elhanyagolható dolog is hozzá tartozik, amivel rendezők önmagukat minősítették. Annak ellenére, hogy a magyarellenes nyelvtörvény csak szeptember elsején lép hatályba, az ünnepi rendezvény elején a szónok többször kétnyelvűen szólt a megjelentekhez. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért, milyen megfelelési kényszerből tette ezt? A másik, hogy a koszorúzási ünnepség végén a rendezők egyszerűen „elfelejtették” a himnuszt. A vármegyéseknek kellett elkezdeni nemzeti imádságunk éneklését, jelét adva, ők nem hajlandóak az álnemzetiek soraiba állni.

A két nyugat-felvidéki tagszervezet méltóan emlékezett meg nemzetünk nagy uralkodójáról, amely mint egy apró lépcsőfok volt az építőmunka kezdetén.

(Szent Korona Rádió nyomán)