Brogyányi Mihály második előadása Somorján

Pozsony, ami a történelemkönyvekből kimaradt

Ismét egy sokak által nem ismert, vagy került témát hozott el megszokott hó végi előadására a somorjai HVIM. Január 25-én másodízben látogatott el a csallóközi kisvárosba Brogyányi Mihály történész, hogy előadjon Pozsony hőseiről, kik életükkel fizettek magyarságukért.

A téma sokak számára kényes, szívesen a feledés homályába dobnák, hogy ne bántsák szlovákok érzékeny lelki világát. Mindez ironikusan hangozhat, mégis így van, pedig nem szabad felednünk, emlékeztetnünk kell nemzettestvéreinket és a nagyvilágot, hogyan lett Pozsonyból Bratislava. Milyen tettek, vértől lucskos embertelenségek vezettek Pozsony cseh-szlovákok általi bekebelezéséhez, annak magyarok általi megtisztításához.

Pedig nem sokat kell visszamenni a történelemben, alig száz évet, mikor Pozsony lakosságának csupán 14,9 %-a volt szlovák ajkú. Hogyan lett mégis egy magyar-német kevert, de mégiscsak magyar többségű, érzelmű város szlovák fővárossá? Az a város, mely Nyugat-Magyarország központja volt, ahová, ha egy idegen érkezett, akkor csak magyar és német kultúrával találkozott, mással nemigen. A szlovákok a külvárosok népe voltak, kétkezi mesteremberek, akik a város dolgaiba nem szóltak bele. Még 1919 végén sem gondolta senki, hogy egyszer ők veszik át a hatalmat.

Mikor szeptemberben betört a cseh-szlovák légiós katonaság, akkor tudatosult a helyiekben, hogy átlép felettük a történelem, s idegenek prédájává lesznek nemzetközi asszisztálással. A pozsonyiak egy része viszont nem nyugodott ebbe bele lehajtott fejjel. Az első cseh-szlovák betörést, ami a Kis-Kárpátokig jutott el, a pozsonyi diákokból álló Nemzetőrség visszaverte. Emellett Pozsony város vezetése, amely a budapesti őszirózsás forradalom után is nemzeti érzelmű maradt, segítséget, fegyveres támogatást kért a kormánytól, ami jól ismerten elmaradt. Ezek után 1918 novemberében kiáltványban nyilvánítják ki a város elöljárói, hogy kizárólag Magyarországhoz kívánnak tartozni, ehhez nemzetiségtől, ideológiai beállítottságtól függetlenül 154 szervezet csatlakozik, s teszi magáévá annak eszmeiségét.

Végül december végén a lamacsi hágón keresztül törnek be az olasz légiókhoz tartozó cseh-szlovák legionáriusok, amelyek vezetője az olasz Ricardo Barreca. A város katonai védelem hiányában, ellenállás nélkül került idegen megszállás alá. Hivatalos egyezmény szerint a legionáriusok feladata a rend biztosítása volt, nem a megszállás. Ehhez Barreca ezredes tartotta is magát, aki szimpatizált a magyarokkal. A rá bízott katonák közül viszont sokan azért jöttek, hogy megszedjék magukat, s a városra úgy tekintettek, mint legyőzött ellenséges területre.

Erre válaszként sztrájkhullám indult a városban, a lakosság kiközösítette a megszállókat. A cseh-szlovák vezetés viszont már magáénak érezte a várost, amit a meghívott külföldi sajtó előtt meg is ünnepelt. Diadalmenetben vonultak be a városba, amely menetet oda szállított tót statiszták ünnepeltek, miközben a pozsonyi lakosság kijárási tilalom alatt állt. A cseh-szlovák propaganda tehát elhitette a nyilvánossággal, hogy a város örömmel, felszabadítóként ünnepelte a megszállókat. Emellett folyamatossá váltak az őslakosokkal szembeni zaklatások, a magyar intézmények ellehetetlenítése. A feszültség növekedése előre vetítette a tragédiát.

Mindez a pozsonyi lakosságot összefogásra és cselekvésre sarkalta, s 1919. február 12-re egy nagy tüntetést hívtak össze a Vásártérre (ma Szlovák Nemzeti Felkelés tere). A meghirdetett időpont előtt már jóval hatalmas tömeg gyűlt össze, amire a térre legionáriusok is érkeztek. Egy magyar zászlót tartó fiatal fiút mikor felmászott egy fára (vagy póznára, ma már nem tudni pontosan), őt az egyik katona ok nélkül lelőtte. Ezután újabb lövések dördültek, de a helyszínre érkező Barreca ekkor még megálljt parancsolt a vérengzésnek. Később viszont újra összecsaptak a városlakók a megszálló katonákkal, akik egy magyar zászlót akartak kiemelni a tömegből, amely hatására verekedés tört ki, s ezután az egyik oldalsó utcából géppuskával kezdték lőni a tömeget. A tüntetőket szétkergették, de egész nap folytatódtak a lakosság elleni atrocitások.

1919. február 12-én a következő emberek haltak meg, mert kiálltak az utcán a magyar Pozsonyért: Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Kováts György 28 éves hadirokkant, Soós Angéla 32 éves városi alkalmazott felesége, Albrecht Károly 21 éves volt tengerész, Luntzer Gusztáv 20 éves szakmunkás, Heringes Ferenc szabómester. Ők haltak meg a helyszínen, rajtuk kívül több mint 20 súlyos sebesült és több mint 100 könnyebb sérült volt. Néhány nappal később halt meg a kórházban Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. A nyolcadik áldozat Skoda József egy ismert, szlovák érzelmű férfi volt, aki ellenkező oldalon állt a tüntetők érdekeivel, de szintén halálos golyót kapott.

Néhány nappal később február 16-án a temetésen, mely a virágvölgyi temetőben volt (70-es években felszámolták) több tízezer ember vett részt. Aznap viszont egy újabb fővel emelkedett a mártírok száma, Hubert Károlyt 14 éves tanulót azért lőtt le egy cseh légiós, mert lehajolva a cipőfűzőjét kötötte, amiről a katona azt gondolta, hogy a fenekét mutatja neki.

A második világháború végéig évente megemlékezést tartottak az áldozatok sírjánál. 45 után viszont szinte teljesen lecserélődött a város lakossága, nem volt illendő beszélni sem az 1919-es februári eseményekről. A megemlékezést viszont pár éve újra kezdték. A pozsonyi sortűz áldozatainak emlékműve a nevekkel együtt ma is megtalálható a csongrádvölyi temetőben. Fontos megjegyezni azt is, hogy a pozsonyi sortűz nem volt egyedülálló, hasonló volt például Zselízen, Komáromban, Losoncon és Kassán is.

Az előadásban szó volt még a későbbi, folyamatossá vált magyarellenes terrorról, ami a szovjet megszállás után csúcsosodott ki ismét. Ekkor a magyar és német lakosság kollektív bűnössé lett nyilvánítva. A német lakosságot, ahogy országosan is kitelepítették Pozsonyból, míg a magyarokat Ligetfalun kialakított koncentrációs táborba zárták. Az embertelen körülmények közül nem sokan tértek vissza otthonaikba, voltak, akik külföldre szöktek, sokaknak viszont a halált hozta el.

Fontos, hogy emlékezzünk hőseinkre, akik azért haltak meg, mert olyat képviseltek, amit a hatalom nem akar elviselni. A legrosszabb pusztító eszköz, mely a felvidéki közösséget is pusztítja, az a feledés. Elfeledjük, hogy kik voltunk, kik voltak az őseink, milyen szerepet töltöttek be, s kik vagyunk most mi. Akinek elvették tudatát azzal azt csinálnak, amit akarnak. Sokan inkább besimulnak a többségi társadalomba, bízva abban, hogy valamit talán kapnak, ha hasonlóvá válnak. Ami tévedés, nem ad, csak elvesz.

(HVIM Somorja)