Hazaszeretet

„Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat.“
                                                                                              (Fekete István)

Mit is jelent valójában nekem ez a szó, hogy hazaszeretet?
A haza az én otthonom, ahol születtem, ahol megtanultam járni, ahol elsajátítottam ezt csodálatos magyar anyanyelvet, ahol busójárást tartunk, húsvétkor locsolkodunk, a legények májfát állítanak, mindenszentek napján gyertyát gyújtunk, adventi koszorút készítünk, karácsonykor pedig a Jézuska hozza az ajándékot.
Ez az a föld ahol élek, ahol legjobban ki tudom fejezni érzéseimet, amelynek ismerem a múltját, kultúráját, megélem szokásait és kezemben a lehetőség, hogy formáljam jövőjét.

Őseink megmutatták nekem és nekünk, hogy mi az a hazaszeretet, történelmünk legendás és példaértékű, a világon egyedülálló, minden évtized a több, mint ezeréves országunk múltjából egy regénysorozat alapanyagául szolgálhatna.
Büszke vagyok vezéreinkre, fejedelmeinkre, királyainkra és minden honfitársaimra, hogy megmutatták hogyan kell hősiesen élni, ha úgy adódik, a hazáért meghalni.
Szüleim és nagyszüleim megtanították, hogy a hazát szeretni és tisztelni kell.

Hány ember mondhatja el, hogy: „Igen, én szeretem, tisztelem a hazámat és bármit megtennék, hogy szebbé tegyem.”?
Sajnos kevés manapság az, aki valóban tesz valami nemes dolgot a hazáért. Akár csak egy apró gesztus erejéig, például azzal, hogy nem szennyezi környezetét, hogy támogatja a hazai termelőket, hogy rendbe tartja lakókörnyezetét, hogy magyar iskolába íratja gyermekét, hogy a nagymama magyarnak neveli unokáit.

Ezen ritkán kimutatható manapság. Pedig minden ember valamilyen szinten tehetne és harcolhatna saját hazájáért, nemzetéért, a magyar megmaradásért.
Kivétel persze mindig akad, aki küzd, aki nem adja fel, aki tovább viszi a zászlót és tiszteletet nyer a haza szemében. Bárcsak többen éreznék át a hazaszeretet nemes érzését, s szintén a Szózat elolvasása után ráébrednének arra, hogy bizony a nagyvilágban nincsen számukra hely, áldja vagy verje őket a sors keze, itt akarnak élni és megöregedni.

„Kislányom, annak idején itt Magyarország volt, nem volt szükség más nyelvre. Magyarul tanított édesanyám, és én hű maradtam anyanyelvemhez és hazámhoz is… Amint látod, itt születtem és itt is öregszem meg.“

Hangoztak el ezek a mondatok a kilencven éves nagymamám szájából. E szavak hallatán nem is kellett több, tudtam, hogy ő igazán szereti hazáját. Nem hunyászkodott meg senki előtt és büszkén vállalja még ma is magyarságát. Nem volt hajlandó más nyelven megszólalni ennyi idő után sem. Büszkeséggel tölt el, hogy megismerhettem őt.
Sokszor eszembe jutnak ezek a szavak, mesélem baráti és olyan körökben, ahol felmerül az ehhez hasonló téma. Megdöbbent arcok és csodálkozás ül az emberek arcára e rövid történet hallatán.

(KiKa)