A hősök nyomában járva

A hétvége folyamán a felvidéki vármegyések is részt vettek a becsület napi megemlékezésen és az utána megrendezett Kitörés emléktúrán. Alább ez egyik somorjai vármegyés beszámolója olvasható, képekkel illusztrálva.

Február második szombatján idén ismét a budai várban tartották meg a Becsület Napját. A méltóságteljes rendezvény arra hivatott, hogy évről évre megemlékezzünk azokra a magyar, német, illetve Európa egyéb nemzeteinek katonaira, akik a végsőkig, az utolsó töltényig küzdöttek az Európát elpusztítani akaró vörös horda ellen. A legkilátástalanabb helyzetben is a harcot választották a gyáva megadás helyett, ezzel példát mutattak a jövő nemzedékei számára.

A hősök előtti főhajtás után következett a már hagyománnyá vált túra. Idén egyszerre indult a Kapisztrán térről a Börzsöny Akciócsoport szervezésében a teljesítménytúra, illetve a Hungária Skins által szervezett Kitörés kegyeleti emléktúra. Ahogy tavaly, én idén is az utóbbin vettem részt. Isten is kegyébe vette a rendezvényt, a hosszú ideje tartó eső a megemlékezés kezdetére elállt, s a túrán sem esett egyáltalán. Miután kiosztásra kerültek a zsoldkönyvek, fél öt után közel százan kezdtük meg a kitörést. A főváros utcáin együtt haladtunk, közben egy-egy helyszínen megálltunk, ahol a szervezők a kitörés résztvevőinek emlékirataiból olvastak fel. Így lelki szemeink előtt elevenedtek meg a 45-ös heroikus küzdelmek eseményei.

A Postapalota épületét érintve a Szilágyi Erzsébet fasoron, majd a Hűvösvölgyi úton haladt menetoszlopunk. Az Ördög-árkot is elhagyva az Árpád-kilátó felé vettük az irányt. A budai erdőségben járva több katonasírt is érintettünk, ahol a résztvevők koszorúkat és mécseseket helyeztek el, miközben újabb visszaemlékezéseket hallhattunk.

Útközben, aki akart több helyen is kiszállhatott, a Szépjuhásznét elhagyva viszont Budapestet is lassan magunk mögött tudhattuk. A napokig tartó eső nem múlt el nyom nélkül. A teljesen átázott talajt sárrá dagasztották bakancsaink. Az előrejutás így egyre nehezebbé vált, s időnként mást sem lehetett hallani, mint a sár monoton, keserves cuppogását. Az éjszaka sötétjébe burkolózva, úgy egy óra tájékán a magasabban fekvő részekre a köd is leszállt. A Nagy-Kopaszon található kilátóhoz, a Budai-hegység legmagasabb pontjára három óra után értünk. Egy rövidebb pihenőt követően hosszabb ereszkedés következett. Perbál községet már ragyogó napsütésben értük el, onnan közúton mentünk tovább Tökre. Ott a temető melletti területen álltunk meg, ami szintén a szovjetek kegyetlenkedéseinek a helyszíne volt, a sebesült német katonákon tankkal gázoltak végig a bolsevizmus hirdetői. Ezt követően szőlő ültetvények között haladtunk ismét felfelé, egészen Árvay Zoltán és bajtársainak a sírhelyéhez. A rendezvényt megelőző napokban a liberálisok által meggyalázott emlékkövet sem hagyhattuk ki túránkból. Végül a zsámbéki fennsíkon keresztül haladva értük el a saját vonalainkat.

A Mány határában lévő emlékművet 18 óra elteltével és több mint 55 kilométer magunk mögött hagyásával negyvenöten értük el. A test fájdalma, egyben a lélek erősödése, ennek a jegyében minden résztvevő büszkén vehette a teljesítésért járó emléklapot, illetve karszalagot. Már ekkor elhatároztam, ha Isten is úgy akarja, akkor jövőre is elindulok a hősök nyomában.

(Pertum)