A vak ember, aki látott

2019. január 29-én, életének 65. évében, súlyos betegség után Gede Sándor, a Gede Testvérek Kiadó egyik tulajdonosa visszaadta lelkét teremtőjének.

Rengeteg értékes könyv újrakiadásáért lehetünk hálásak neki, szinte nincs is nemzeti radikális, akinek a könyvespolcán nem szerepel legalább egy ilyen kiadvány. Fáklyája messzire világít a valódi nemzeti gondolatot elnyomó rendszerben, s ha lelke fel is költözött a többi elhunyt hazafi társaságába, könyvei velünk maradnak, hogy tudást és erőt meríthessünk belőlük.

Dobszay Károly: A vak ember, aki látott – Gede Sándor emlékére

Gede Sándor búcsúztatóját írom. A néhány napja elhunyt Gede Sándorét, akinek hiányát majd csak később fogjuk igazán megérezni. Nem a számítógépbe, a billentyűzet fölé hajolva írom, hanem ceruzával a fehér papírra, amúgy régimódian, amilyen Ő is volt. Amolyan huszadik századi, akinek még élmény volt a könyvek szeretete és tisztelete. Néha meg-megakad kezemben a ceruza, szinte égeti az ujjaimat, mert nagyon nehéz ezt a búcsúztatót megírni. Pedig valahogy úgy hozta a sors, hogy életemben már számtalan búcsúztatót kellett megírnom, de talán ez a legnehezebb, legfájdalmasabb. Búcsúztattam már Fiala Ferencet és Alföldi Gézát, aztán Ujlaki Miklóst, Fabó Lászlót, Koós Kálmánt és Polgár Lajost ugyanúgy, ahogy Zas Lórántot és végül Major Tibort is. Mindegyikük kiváló magyar ember volt, akik életüket a nemzeti eszme oltárán áldozták fel. Mindmáig az elhallgatottak, kitagadottak sorsa az övék.

Ha majd egyszer hitelesen megírják a rendszerváltásnak csúfolt szélhámosság utáni évtizedek nemzeti kezdeményezéseinek történetét, akkor abban nem a Jobbik vagy a Vona Gábor-szerű gyomorforgató ficsúrok kapnak helyet, hanem elsősorban olyanok, mint Gede Sándor, a Gede Testvérek könyvkiadó társtulajdonosa, akiket nyugodtan nevezhetünk a valódi kultúrharc úttörőinek, mert már az 1990-es évek végén a semmiből megkezdték a magyar szellemi élet újrateremtését, a romokban fekvő történelmi tudat eltakarítását. Ők voltak az elsők, akik, dacolva a korszellemmel, újra kiadták az évtizedek óta elhallgatott, eltitkolt, sárba tiport, de egykor nagysikerű felvilágosító könyveket, melyeken keresztül végre friss levegő áramolhatott a judeobolsevista maszlagtól már bepenészesedett fejekbe, és elsősorban nekik köszönhető, hogy százak és ezrek betekintést nyerhettek a történelem meg nem hamisított zegzugaiba és nem utolsó sorban a nemzeti eszmeiséget a maga tisztaságában 1945 után csak az emigrációban képviselő fényes csillagaink műveibe. Ez volt az igazi kultúrharc. A kiadó a kezdetektől fogva a támadások kereszttüzében állt, feljelentések, bírósági tárgyalások sora kisérte működésüket. Nem voltak anyagilag tehetős támogatóik, és arra még álmukban sem gondolhattak, hogy milliós vagy százmilliós állami támogatásokban részesüljenek. Ahogy napjainkban azok, akik a nemzeti gondolat legádázabb ellenségei.

Sok szó esik manapság a kultúrharcról és ennek kapcsán gyakran felmerül a kérdés, hogy 1990 után vajon miért nem kerültek elő a fiókokból az elmúlt évtizedek nemzeti szellemű művei. Amire az a válasz, hogy azért, mert ilyenek még a fiókok számára sem készültek. Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy talán ki kellett volna húzni azokat a másik fiókokat is, amelyekben a 45 éven át távol a hazától alkotó nemzeti emigráció nagyjainak művei lapultak. Csakhogy erre a rendszerváltó garnitúra részéről egyszerűen nem volt igény, és ma sincs. Ezeket a szerzőket ma is lefasisztázzák, lenácizzák, de az egykori bolsevista társutasokat, akik az országárulásuk után nyugatra tették át székhelyüket és az elmebeteg nyugati politikának köszönhetően hirtelen mindnyájan törzsökös antikommunista mezben tetszeleghettek, a rendszerváltó szélhámosok bezzeg tárt karokkal fogadták, kitüntetésekkel halmozták el, könyveiket újra kiadták, és ez folyik mind a mai napig. Akkor meg milyen kultúrharcról beszélünk?

A Gede Testvérek kiadó volt az első és talán az egyetlen, amely ezt a hiányt rögtön a kezdetek kezdetén felismerte, és ennek értelmében cselekedett. Kiadásukban sorra jelentek meg Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc és további neves szerzők emigrációban írt könyvei, melyeket olvasván a korábban talán kételkedő olvasók is gyorsan belátták, hogy a kétszer kettő bizony akkor is négy, ha azt történetesen egy egykori „nyilas” vagy „háborús bűnös” mondja.

Gede Sándor ennek a kiadónak volt a társtulajdonosa és magyarországi részlegének vezetője, míg testvére, Gede Tibor Ausztráliában élt, és jelenleg is ott él.

Gede Sándort többen csak „a vak ember”-nek nevezték. Igen, Gede Sándor vak ember volt. És már magában az is csodának számított, hogy valaki vak létére egy könyvkiadó működésében ilyen jelentős szerepet töltött be. Ehhez szükséges megjegyezni, hogy Gede Sándor vaksága ellenére látott, méghozzá sokkal tisztábban, élesebben, mint sokan közülünk, akiket a sors egészséges szemekkel ajándékozott meg. Tisztán látta a múltat, a történelmet és a jelenkor megannyi gazemberségét, hazugságát és csalásait, mégpedig sokkal élesebben, mint bármelyik hétköznapi ember. De azt is tisztán látta, hogy egyre kevesebb ember olvas vagy érdeklődik könyvek után. És ez borzasztóan el tudta kedvetleníteni.

Sokat olvasott! Az általuk kiadott könyveket szinte mind kívülről ismerte.

Ismeretségünk kezdetén – úgy jó húsz éve – én is sokat gondolkodtam ezen, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ez miképpen lehetséges. Míg rá nem jöttem, hogy ismeretségi köréből valakivel mindig felolvastatja magának ezeket a könyveket. Aztán a technika fejlődésével beszerzett egy olyan programot, amely a leírt szöveget felolvasta neki. És mindent fejben tudott tartani.

Igen, maga a csoda volt ez az ember.

Két évtizeden keresztül állandó kapcsolatban álltam vele. Nyugodtan kikérhettem bármiről a véleményét. Mindenről volt véleménye, méghozzá megszívlelendő véleménye. Legyen az politika, történelem, irodalom vagy vallás. Sokan radikálisnak tartották, pedig szerintem inkább egy álmodozó nemzeti romantikus volt. De tántoríthatatlan nacionalista. És a magyarság nagy szerelmese.

Már október óta tudtam, hogy súlyos beteg. Először azt gondoltam, hogy biztosan lesz valamilyen gyógymód, amivel újra helyrehozhatják. Aztán az állapota egyre csak rosszabbodott és éreztem, hogy lassan feladja a harcot. A harcos, aki számtalan csatát megvívott már életében, végül Isten akaratába belenyugodva letette a fegyvert. Többször mondta, hogy felkészült, és nem fél a haláltól, csak a fájdalmaktól. Hívő ember volt, de az utolsó idők megpróbáltatásai nagyon megviselték. Meg is kérdezte az egyik orvosát, hogy milyen lesz, ha ütött az órája? Az orvos megnyugtatta, hogy nem fog érezni semmit.

Talán már csak egy isteni csodában reménykedhetett. De valahol messze járt az Isten, és nem tett új csodát…

Gede Sándor a Nyírő Gyula kórházban hunyt el 2019. január 29-én.

Áldott, jó ember volt, és a végtelenségig becsületes, segítőkész, amilyennel – ha szerencsénk van – talán csak egyszer találkozunk egész életünkben. Nekem megadatott, hogy találkozzam vele, és ez életem egyik csodálatos élménye marad mindhalálig. Aki közelebbről ismerte és megismerte, valószínűleg csak egyetérteni tud megállapításommal.

Sanyikám, fejet hajtok előtted, és köszönöm, hogy a barátod lehettem! Legyen áldott az emléked!