Szentlászló: Az emlékezés lángja sosem aludhat ki

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a Mi Hazánk Mozgalom és a Horvát-Magyar Barátság Kezdeményezés idén is megszervezte a már több éve megrendezésre kerülő megemlékezést, amely a délszláv háborúra, ezen belül főleg a szentlászlói és vukovári harcokra emlékeztet.

Beszámoló az egyik vármegyés résztvevőtől:

Körülbelül ötven fős delegációval indultunk neki az útnak Budapestről. Egy rövid mohácsi megálló és egy órás határon való várakozás után megérkeztünk Kórógy településre. Velünk tartott egy magyar veterán is, aki harcolt Szentlászló védelmében, így a buszút során megismerhettük, milyen hadi események zajlottak úticélunk környékén a háború alatt. A beszámoló olyan élethű volt, hogy teljesen át tudtunk szellemülni, és innentől máshogy néztük már a dolgokat a nap további részében.

Kórógyon az emlékműnél mécseseket helyeztünk el, majd – ahogy minden évben – átvonultunk Szentlászlóra. A körülbelül 5 km-es emlékmenet során áthaladtunk Palacsán. Ezt a települést a II. világháború után hozta létre a Jugoszláv állam, amikor is szerbeket telepített be a főleg magyarok lakta területre. Egyes információk szerint az itt lakó szerbek a jugoszláv konfliktus alatt részt vettek a kegyetlenkedésekben.

A menet elején haladók egy a horvát magyar testvériséget hirdető molinót vittek. Utunk során nem sok dolog emlékeztethetett minket a falu ostromára, mivel a háború alatt a házak 96%-a elpusztult, viszont ezeket a háború után teljesen újjáépítették, így szinte kizárólag újépítésű házak voltak láthatóak, de néhány helyen azért mégis fel lehetett fedezni a pusztítás jeleit. Néhány ház nem pusztult el, ezek falán a mai napig látszanak a golyónyomok, hiába próbálták a lakók eltüntetni. Továbbá láthattuk a vasút épületét, melyet meghagytak abban az állapotban, amivé a háború változtatta.

Szentlászlóra dudaszóval vonultunk be, és a hősök tiszteletére közben a „Volt egy hű bajtársam…” kezdetű katonadalt énekeltük. Itt először résztvettünk az önkormányzat által szerezett megemlékezésen. A beszédek főleg horvát nyelvűek voltak, de a magyar vonatkozásokra emlékezvén helyi diáklányok magyarul szavaltak verseket, és a megemlékezést egy magyar református lelkész beszéde zárta.

Utána következett a HVIM és a Horvát-Magyar Barátság Kezdeményezés által szervezett rendezvény. Felszólalt Frano Cirko, az megemlékezés kezdeményezője. Ezután Toroczkai László fejtette ki, hogy Szent László királyunk óta a Szent Korona alatt a magyar és horvát testvérek sorsa egybeforrt. Külön kiemelte, hogy ennek ékes példája Szentlászló védelme, mivel itt egy nemzetként fogtak össze a horvátok és magyarok. Hozzátette, abból is kiviláglik a horvátok igaz ügye, hogy európa minden szegletéről jött segítség, főleg a jobboldaliak köréből. Az utolsó felszólaló Ladislav Ferenc veterán volt, aki horvátul tartott beszéde végeztével szólt pár magyar szót is a jelenlévőkhöz.

A megemlékezés után megtapasztalhattuk horvát barátaink vendégszeretetét, mivel egy jó hangulatú ebéddel vártak minket, eközben egy szögesdrót darab lett átadva, annak jelképeként, hogy reménykedünk benne, nem lesz többé szükség vasfüggönyre országaink között.

Mindezek után átbuszoztunk a tragikus sorsú Vukovárra. Itt meglátogattuk a Memorial Centert, melyet egy régi tanya helyén alakítottak ki. Ide hozták a csetnikek kivégezni Vukovár eleste után a kórház betegeit és ápolóit. Falon az áldozatok képei voltak láthatóak, de mindig csak párat világítottak ki annak a kifejezésére, hogy ahogy halványulnak a képek úgy halványul a hősök emlékezete is. A padlóba hüvelyeket süllyesztettek, a fal mentén az áldozatok személyes tárgyai voltak láthatóak. A terem az épületben történt szörnyűségek miatt szimbolikusan be volt sötétítve, és a plafonba az áldozatok számának megfelelő haloványan világító csillagot helyeztek el.

Utolsó állomásunk a vukovári hősi temető volt, melynek közepén egy emlékmű áll, amin az emlékezés örök lángja ég. Toroczkai László itt is szólt pár szót az jelenlévőkhöz mielőtt a HVIM és a Mi Hazánk Mozgalom is elhelyezte saját koszorúját. Toroczkai beszédében felhívta rá a figyelmet, hogy ha a sírok között körbetekintünk, akkor a sírköveken nagyon sok neven látszik, hogy asszimilálódott magyar, így szorosabban véve is magunknak tudhatjuk ezen emberek küzdelmét és áldozatát.

A horvát honvédő háború ékes példája annak, hogy egy nép sorsát nem határozhatják meg nagyhatalmak. Bármilyen kilátástalan is a helyzet a harcot fel kell venni. Nem érdekelte őket, hogy felszerelésük a háború kezdetén hiányos volt, többségük külföldről becsempészett vagy világháborús esetleg vadászathoz használható fegyverrel küzdött. Ezzel szemben a szerbeket a jugoszláv néphadsereg eszközeivel szerelték fel. De ma ne csak emlékezzünk a hősökre, hanem gondoljunk bele, hogyan építhetjük be példájukat az életünkbe, feladatunknak kell tekintenünk, hogy apáink harcát folytassuk, és küzdjünk a valódi igazságért.